Klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus és négygyermekes anya vagyok. 1997-ben végeztem az ELTE pszichológia szakán. Saját önismereti munkámban fontos szerepet játszott a pszichoanalízis és a pszichodráma, a Semmelweis Egyetem klinikai szakképzésén pedig megismerkedtem a kognitív viselkedésterápiás szemlélet alapjaival. Sok éve foglalkozom gyermekekkel. A gyermekvédelmi szakellátásban hosszú évek alatt nehéz, súlyos élethelyzetekkel szembesültem. Tanulmányaim és munkám során mindig is a gyermeki személyiségfejlődés érdekelt, ezen belül is a gyermeki szemléletmód és érzésvilág interakciója, kölcsönös kapcsolata a környezettel és a felnőttekkel. Tapasztalataim szerint sok szülő érzi néha, hogy gyermekével való kapcsolata nem olyan, amilyennek szeretné. Hogy ők ketten valami miatt átmenetileg nem tudnak úgy működni együtt, olyan harmóniában, ahogy az mindkettőjüknek jó lenne. Időnként kialakul egy-egy tünet a gyermeknél, és az egész család élete elkezd akörül forogni. Közös életterük beszűkül a folytonos aggodalom, feszültség miatt. Ezekből az elakadt állapotokból sokszor maga a gyermeki fejlődés lendíti ki a családot, és a rossz időszakok elmúlnak. Előfordul azonban, hogy a szülő eszköztelennek, tanácstalannak érzi magát, pszichés erőforrásai kimerülnek, vagy csak szeretné jobban megérteni, hogy mi történik. Gyakori jelenség a szülői bűntudat. A szülők ismerik legjobban a gyermeküket, tehát természetesen ők látják a legjobban, hogy gyermeküknek nehézségei vannak, valami szenvedést okoz neki vagy újra és újra nem sikerül jól. A szülők lelkiállapotát megterhelheti, hogy önmagukat vagy egymást hibáztatják, emiatt akármennyire is jót akarnak gyermeküknek, nem találnak megoldást, kifogynak az ötletekből. Ilyen helyzetekben igyekszem segíteni, támogatni a szülőket, és erősíteni, javítani a szülő és a gyermek közti kapcsolatot és kommunikációt, hogy együtt legyenek képesek túljutni a nehézségeken. A gyermekek funkciózavarait mindig a gyermek és a szülő közös problémájának tekintem, ahol a megoldás kulcsa a szülő kezében van. Szakmai alapelvem az elfogadás és a nyitottság. Hiszem, hogy nem létezik egyedül üdvözítő nevelési elv vagy irányzat. A segítő kapcsolatban abból indulok ki, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, és azt sokféleképpen lehet. Minden család máshogyan tud jól működni. Ha ez a csakis rájuk jellemző optimális működésmód kialakul, minden családtag életminősége javul, és az egész rendszer elkezd fejlődni.