(A belső beszéd?)

Rémült anya fordult hozzám: Hétéves kisfia, Bence hangokat hall! A hangok azt mondják, hogy ne fogadjon anyának szót. Pszichiátriára menjenek, hallucinál a gyerek? Bence édesanyján látszott a kétségbeesés és a tanácstalanság. Elmondta, hogy attól tart, valami nagy baj van Bencével, esetleg egy kezdődő pszichózis… Az édesanyával való beszélgetés során körüljártuk, miről lehet szó. Bence a szülői elvárásnak ellentmondó szándékait, impulzusait, késztetéseit élte meg önmagától különálló hang formájában. Az előzményekhez tartozik, hogy sok panasz volt rá az iskolában korábban, nehezen alkalmazkodott az ott elvárt irreális fegyelemhez. Szülei sokat beszélgettek vele arról, hogy lehet dühösnek lenni, de nem szabad ezt viselkedéses formában kifejezni: nem szabad rombolni vagy mást bántani. Mindannyiunk személyiségében ott vannak a különböző, sokszor egymással harcban álló vágyak, törekvések, tilalmak, célok. Ezeket kell a személyiségfejlődés során valahogyan egységes, koherens személyiséggé integrálnunk. És ez, lássuk be, nem könnyű feladat. Ezt az élményt akarta megosztani édesanyjával a rendkívül értelmes és korához képest kiváló önreflexióval rendelkező Bence. Hogy van valami, amit nem szeretne csinálni, mert nem szeretné megbántani szüleit, de valahogy mégis szeretné csinálni azt a dolgot. Vagy aki szeretné azt a dolgot csinálni, az inkább nem is ő: nem az a Bence, aki most éppen anyával beszélget, hanem valaki más. A legtöbb ember folyamatos belső beszédet folytat önmagával. Van, akinél ez hallható hang formájában zajlik, és van, akinél nem. Valószínűleg Ön is, ha leejt egy törékeny tárgyat vagy az orra előtt megy el a busz, mond magának vagy a világnak valami kedveset. Például felkiált magában, hogy "Na most pont ez kellett!” Sportolás közben gyakran biztatjuk magunkat. Ha koncentrálunk, érdekes gyakorlatként megpróbálhatunk szándékosan előidézni egy hallható belső hangot. Sokaknak sikerül. A belső beszéd tehát nem más, mint a folyamatosan zajló, több szálon futó gondolkodási folyamat, amely minden tevékenységünket kíséri. Lubics Szilvia, ultramaratoni futóbajnok kisfilmjében verseny közben látjuk őt, közben kihangosítva hallható a belső hang: „Nem szabad sétálnod! Csak fuss, és hallani fogod a Himnuszt!” És talán van egy másik belső hang – erről nincs szó a filmben ­ ̶ , amely arra próbálja rávenni Szilvit, hogy álljon meg és pihenjen. Szilvi talán hallucinálna? Szó sincs róla. Ez az a bizonyos belső beszéd, aminek az áthangolásával a kognitív pszichoterápia során dolgozunk. A legtöbb pszichés tünet kognitív torzításokkal függ össze: szűrjük, minősítjük, értékeljük az életeseményeket és önmagunkat, sokszor úgy, hogy abból rossz érzések jönnek létre. Vannak, akikre negatív automatikus gondolatok jellemzőek. Mintha egy belső "ellendrukker" vagy "szabotőr" próbálná nap mint nap ellehetetleníteni, hogy megvalósítsák, amire vágynak. Van, hogy a belső beszéd folyamatosan vádló, szigorú, pesszimista vagy büntető. Ez komoly szenvedést okoz a mindennapokban, és megzavarja a személyiség harmonikus működését.  Anorexiás kliensek ezt a büntető, szigorú, pusztító, irreális elvárásokat támasztó, mindig elégedetlen, perfekcionista én-részt néha akár különálló személyként is érzékelhetik: ő Ana, a koplalás istennője, akinek mindenáron meg kell felelniük. Különféle én-állapotok, személyiségfunkciók, késztetések, vágyak, félelmek, internalizált normák, meggyőződések alkotják mindazt, ami vagyunk. A belső beszédet felfoghatjuk úgy, mint egy végtelen egyeztetési, tárgyalási folyamatot a személyiség alrendszerei között. Egyénenként eltérő annak a mértéke, hogy mennyire szeretnénk mindezt homogén egységben látni, vagy eltűrünk-e kisebb-nagyobb változatosságot önmagunkban. Sokféle szerepünk van az életben, a szociális térben. Ezekben más-más tulajdonságaink, képességeink, igényeink kerülnek előtérbe. Vannak emberek, akik jobban idomulnak a pillanatnyi közeghez vagy állapothoz, sokfélének és változékonynak ismerjük őket, és vannak, akik mindig ugyanolyanok. Vannak, akik jobban tűrik önmagukat kevésbé integrált formában: el tudják fogadni, hogy különféle helyzetek mást hoznak ki belőlük, személyiségükben ellentmondások is megférhetnek egymás mellett.  És vannak, akik nem szeretnének saját belső súlypontjukból semerre kilengeni, szeretnének teljesen homogén én-képet, ezt érzik megnyugtatónak. Van egy kolléganőm, aki társaságban, éjszaka, némi bor elfogyasztása után is pontosan ugyanolyan, mint a munkahelyen: oldott, nyitott, közvetlen, szórakoztató. Valószínű, hogy az ő gondolatai, törekvései, céljai ritkábban kerülnek konfliktusba egymással az élete során. Nem szorítják időről időre háttérbe egymást a társadalmi elvárások és a személyes célok, vonzalmak, éppen mikor melyik erősebb. Van egy elmélet a történettudományban, mely szerint az ókori embereknek egyáltalán nem volt ez a fajta egységes személyiségük, mint nekünk. Ők vélhetően a különféle ösztönkésztetések, vonzalmak, hangulatok, törekvések, indulatok hangját megszemélyesített formában valóban hallották. Ennek a mindennapi alapélményüknek lenne a leképeződése a többistenhit például a görög mitológiában. Ezen érdekes elmélet szerint több ezer éve élt elődeink talán nem azonosították sajátként azokat a sokszor egymással is küzdő belső állapotokat, melyek az emberi cselekvést irányítják – hanem ezek valódi hallucinációként jelentek meg számukra. Időnként szólhatott hozzájuk Árész, a hadisten, aki vérengző és féktelen, és talán javasolt nekik valamit. Majd megszólalhatott Aphrodité, hogy vitatkozzon vele és javasoljon valami mást. Ma ezt úgy fogalmaznánk, hogy én dühös voltam, majdnem meg is ütöttem, de én annyira szeretem, hogy elszállt belőlem a harag. Nem érzékelünk a külvilágban jelen lévő külön dühöt és külön szeretetet vagy megbocsájtást, ami a viselkedésünket kívülről irányítja. Gyerekeknél azonban, mint Bence esetében, néha még nem egyértelmű – vagy sokféle lehetséges okból nem könnyű - a tudatosan elutasított indulatok sajátként való elfogadása. Persze sosem tudhatjuk meg, hogy valójában hogyan érezhettek ők, az ókoriak. Volt-e stabil én-identitásuk, önazonosságuk, és az hogyan vett részt ezekben az istenek között zajló beszélgetésekben? Vagy két lábon járó automaták voltak? Mai világunkban adottnak vesszük, hogy mindnyájunknak van egy belső ún. szelf-magja, amiről azt érezzük, hogy az igazán a sajátunk, valahonnan régről ered, talán csecsemőkorból. Ezt az igazi, autentikus, belső ént próbáljuk a külvilággal összhangba hozni. Erről szól a személyiségfejlődés, és ennek a folyamatnak az elakadásait éljük meg pszichés tünetként.